.


Események...
  • Elhunyt Hajba Antal

  • A Duna mestere

  • Vízi Ember Ébredj Jupát harcba hív !

  • KAJAK-KENU KLIP

  • MENTSÜK MEG A KENU SZAKÁGAT!!!

  • Felhívás a kenus szakágért

  • Vajda Vilmos életműdíjat kapott


    > Főoldal > Elhunyt Hajba Antal

    Elhunyt Hajba Antal

    Hosszantartó súlyos betegség után vasárnap hajnalban, 79 esztendős korában elhunyt Hajba Antal világbajnok kenusunk, a sportág mesteredzője. Az alábbiakban róla emlékezünk az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti kötetben megjelent interjúval. Az egész sportág nevében mély fájdalommal búcsúzunk tőle!

    „Nem lehet eltéveszteni – mondja, amikor a találkozónk pontos helyszínéről érdeklődöm. – Kinn van a kapun a kenulapát!” És valóban. Az érkezőnek kétsége sem lehet afelől, melyik a „vízen járó” ember tanyája. Ha klasszikus névtábla is lenne a bejáraton, biztosra veszem, valami „tóniósat” írna a neve alá. Például azt, hogy „túravezető és gyémántcsiszoló”…

     Az egykori nyüzsgős pesti énjének mennyire egyhangú az itteni élet?

    Ma sincs két egyforma napom, de amíg edző voltam, különösen így volt. Az edzősködésben éppen az a szép, hogy a program ugyanaz, de mindig másképp történik. Egyszer eljöttek hozzám a régi osztálytársaim, kivittem őket a Dunára, és egyikük azt mondta: „Haver, én úgy utálok mindennap bemenni a hivatalba, ahol mindennap ugyanannál az asztalnál ülök. Bezzeg, amit te csinálsz! Más száz dollárt fizet azért, hogy kivigyék Pesten egy sétacsónakázásra, neked meg ez a munkád…”

    Gondolta, hogy egyszer ilyen tanyán őrzi majd a kenus emlékeket?

    Reméltem. Amikor olyan ötven körüliek voltunk, az egyik barátom azt mondta: „Ha én egyszer nyugdíjas leszek, veszek egy tanyát, kimegyek és vakarózok a diófa alatt.” Akkor én azt mondtam magamban, hogy hát ez nem is olyan hülyeség. Mindig van mit csinálni, és amit csinálok, azt magamnak csinálom. Jól telnek a napjaim, nem tudok sokáig egy helyben ülni. Látta kinn a körtefáimat? Az egyik hétféle, a másik ötféle körtét terem. Nekem ez a játékom. A muskátli kicsit elszomorított, mert a nagy melegben tönkrement, de helyette nyílt olyan liliomom, amiről nem is tudtam, hogy ültettem.

    Előfordult ilyen a pályája során is? Amikor „ajándékot” kapott a sorstól valami más helyett…

    Tudja, az öreg sportolók kilencven százaléka panaszkodik. Én nem teszem. Inkább arra gondolok, amit az egyik barátom mondott, amikor arról beszélt, mi mindent kapott a sporttól. „Fogom a kenumat és átmegyek a túloldalra. Hány ember tudja ezt megcsinálni?” Én is így vagyok vele, és büszke is vagyok rá: tudom, hogy egy szál deszkán is átmegyek a Dunán. Mi, akik a vízen járunk, látjuk egymásról és becsüljük, hogy a másik ezen a téren nem analfabéta. Össze is tartunk, mert a haverság a kenusoknál fontos volt mindig. Cepánnak, akivel kenu kettesben mentünk, legutóbb én voltam a meglepetés a születésnapján. Mi voltunk az a kenu páros, amelyik sohasem veszekedett – mert amúgy egy kenu kettes mindig veszekszik.  Ő volt az én „testvérem”. Látja, ott lóg a lapát, amelyet a hetvenegyedik születésnapomra kaptam a régi kenusoktól.  Nem tudom, manapság a fiatalabbak között van-e ilyen, vagy lesz-e. Mi kedveltük egymást, összedugtuk a fejünket, aztán csináltunk egy kenus misét…

    Hogyan zajlott egy ilyen ceremónia?

    A kenus mise nagy dolog volt. Közben hülyeség, persze, egy játék. Kajakosokat nem engedünk oda, Hesz Mihályt kivéve, mert őt tiszteletbeli kenussá fogadtuk. Edzőtábor végén közösen lepisiltük a célbóját meg a rajtbóját, és énekeltünk. Rendszerint egy nagy pofájú vezényelt, szidtuk a kajakosokat, mint a bokrot. Fújtuk a kenus nótákat. Jólesett a danászás, mert hát az volt végül is. Összefogta a haverokat. Akkor is, később is. Ott van az aláírásuk a kenulapáton.

    Pedig kis híján birkózó lett…

    Igen, birkóztam, ifiválogatott voltam, de egy nyáron lementem kenuzni, mert Ildikónak gyönyörű szép, kék szeme volt…

    Ki volt Ildikó?

    Mit tudom én már… A lényeg az, hogy egyszer lementünk a kövér barátommal, összetörtünk egy kajakot, és el lettünk zavarva. Később, amikor hallottam, hogy már egy másik edző van ott, visszamentem, de akkor már kenuzni, hiszen én indián vagyok, ugye. Az már jobban tetszett. Kezdetben csak nyáron kenuztam, mert ősszel indultak a birkózóedzések. Az állóképességemmel nem is volt soha gond, mindenkit lezavartam a szőnyegről. De aztán megsérült a kulcscsontom, utána pedig kitekerték a térdemet. Így maradt a kenu. Akkor voltam húszéves.

    Kit tart a legmeghatározóbb edzőjének?

    Ilyen nekem nem volt. Dávid Géza indított el, de őt éppen akkor távolították el. Edző híján a fiúkkal egymás javítgattuk. Edzőt akkor láttam, amikor bekerültem a válogatottba. Akkor mondta a Granek, hogy ez így nem mehet, válasszak magamnak mestert. Odamentem a Tömpéhez, aki rövidnadrágban járt télen is, és azt mondtam neki: „Feri bácsi, ha lehetne, vegyen engem a szárnyai alá.” Erre azt válaszolta sajátos hanghordozásával: „Ide figyelj, komám! Ha én téged edzeni foglak, akkor te valószínűleg megvered az én embereimet. Akkor az én főnökeim engem kirúgnak. Úgyhogy minek foglalkozzak én veled?” De egyszer azért kijött velem a vízre, amikor a többi kenus elment külföldre edzőtáborozni. Éppen ebédeltünk, és én általában rengeteget ettem. Odaszólt, hogy: „Na, ne sírjál nekem itt a fülembe, hogy én nem tartok neked edzést! Gyere, te önjáró emésztőgödör, hadd lássam, mit tudsz!” Aztán tartott nekem egy edzést. De amit abban az időben a kenuról tudtam, azt a velem egykorúaktól tanultam.

    Aztán egyszer csak ön is ott volt a legjobbak között…

    Hatvanegyben megnyertem az első válogatót ötszázon és ezren is, aztán pedig magyar bajnok lettem mindkét távon. Kaptam egy új hajót is, amelyet a Novotny meg a Gillemot tervezett. Az egyesületnek akkor nem volt pénze két hajóra, így aztán igazságosan eldöntötték, kié legyen az az egy. Mentünk egy kört a sziget körül, én voltam a legjobb, én kaptam a hajót. Amikor magyar bajnok lettem, odajött hozzám a Parti: „Gratulálok, tegnap megnyerted az ezer métert, ma az ötszázat, az azt jelenti, hogy te jó vagy!” Nagyon büszke voltam, hogy egy olimpiai bajnok nekem ilyet mond.

    A világbajnoki győzelme még elevenebben élhet az emlékeiben…

    A mai napig emlékszem rá a rajttól a célig. Sok esemény történt azon a versenyen. Készült akkor egy cikk, és az újságíró srác mindent leírt szinte szóról szóra, azt is, hogy közben verekedtünk – mert hát tízezer méteren van ilyen. Egyébként a legtöbb versenyemről el tudom mondani, hogy mi történt, ki hogyan ment.

    Trénerként mit tartott leginkább szem előtt?

    A fegyelmet. Meg a szorgalmat. Ha valamit csináltunk, azt rendszeresen vagy sehogy. Jó apám mondta mindig: teszetosza módon nem érdemes. Többször is éreztem úgy, hogy találtam egy csiszolatlan gyémántot. Még fiatal edző koromban például. Aztán egy nap elém állt, hogy holnap nyitja a kocsmáját, és elköszönt. Később is került hozzám olyan, aki rendkívül tehetséges volt, és hozzá még dolgos, erős is. Rá akartam ébreszteni, hogy mire képes, hogy ki ő, hogy az egész világot meg tudja verni. Részben sikerült, világbajnok lett. Az edzői lelkesedéshez visszatérve: annak is van némi kockázata, ha valakit ráébresztünk az erejére. Rákosi Viktornak volt egy humoreszkje: „Guttmann, a csörgőkígyó”, aki azt hiszi magáról, hogy gyík, és fél mindenkitől. Aztán amikor felvilágosítják, hogy ő valójában csörgőkígyó, megmarja az első embert, akit ér. Ettől függetlenül mindig azt tartottam, ha nyernék egy lottóötöst, másnap akkor is indulnék le a telepre, és edző lennék.

    Pakson szinte a semmiből nőtt ki az irányítása alatt egy máig sikeres szakosztály…

    Amikor odakerültem, alig voltak hajók, azok is selejtesek. Behívattak az akkori városi tanácshoz, és ott mondták, hogy néhány éven belül szeretnének négy-öt aranyjelvényest látni.  Öt év múlva ifivilágbajnokunk volt. De azt is meg kellett mutatni, hogy nem minden a hajtás, hogy el lehet menni fürödni a homokpartra, hogy a munka mellett is lehet jó hangulat. Többször rám szóltak például, lehet, hogy nálunk a gyerekek tegeződnek az edzőkkel, ebben meg abban a sportágban nem így van. Mondtam nekik, hogy a kajak-kenu az más. A toborzást például azzal kezdtem, hogy elvittem a gyerekek szüleit kenutúrázni a Rábára. A gyerekek ma már negyven fölött vannak, de a szüleik még ma is lejárnak, és önállóan szerveznek túrákat. Ez nagyon nagy dolog.

    Eltűnődött már rajta, vajon hány embert térített élete során a vízpartokra?

    Nem számoltam, de az is érdekes lenne, hányat tanítottam meg úszni, sízni! Hányat tanítottam meg a túrázás fogásaira, tábort verni, tüzet rakni… Tudom, ez nem sportteljesítmény – mert Magyarországon többnyire csak a világversenyen szerzett aranyérmet tekintik annak –, de én annak veszem.

    A világ keleti felén is letette a kenus névjegyét…

    Az nagyon szórakoztató elfoglaltság volt. Nyelvvizsgám egy sincs, de négy nyelven beszélek, meg néhányon még elgagyogok. Kínában nem nagyon értették, miért jó nekünk, ha több nemzet kenuzik. Volt egy kövérkés manusz, az minden előadás után odajött hozzám beszélgetni. Kérdezte, mi lesz akkor, ha ők ezek után megverik az európaiakat. Mondtam neki, ne aggódj, mi addigra kitalálunk újabb dolgokat. Koreában egy apuka, aki kicsit tudott angolul, azt kérte, mutassak egy-két dolgot a fiának. A tizenhat éves srácnak már volt egy magyar lapátja, és két éven át, amíg ott voltam, végig jött hozzám „tanácsért”. Hat évvel később, amikor hongkongi edzőként voltam kinn, ez a srác nyerte meg az Ázsia-bajnokságot. Odajött hozzám, átölelt és megköszönte. Nekem ez nagyobb siker volt, mintha kaptam volna egy plecsnit.

    Azóta azt is kapott…

    Kaptam, igen… Nagyon nehéz volt, amikor abba kellett hagyni, de idézőjelben „segített” a betegség. Aztán valahogy összeszedtem magam. Az én koromban mindenki végiggondolja, mit tett, mit tehetett volna. Én azt mondom, rohadt szerencsés fickó vagyok… Mindig szerettem társaságban lenni, most is sok haver van körülöttem. Múlt vasárnap itt volt két régi kenusom. Amikor bejelentkeztek, mondták, hogy nem fogom őket megismerni. „Miért, szakállt növesztettetek?” – kérdeztem. Mire azt válaszolták, hogy nem, csak időközben hatvanévesek lettek, és én serdülőkorukban foglalkoztam velük a Margitszigeten. Amikor eljöttek, fejtegetni kezdték, mi mindent kellett volna másképp csinálniuk. Azt mondtam nekik: „Hagyjátok, fiúk, mindent jól csináltatok!…”

     

     


    Copyright (c) 2005 internetsoft

    [ admin ]